A Férjem a megmondhatója, hányszor dohogok magamban (vagy épp hangosan) a konyhában amiatt, hogy kicsi a konyhám. Egy főzési órára legalább kettő „utálom ezt a kicsi konyhát” megjegyzés jut, edény-tepsi igényes sütésnél ez a szám simán felszalad ötre, az ismétléssel együtt pedig a düh aránya is nő, és a kezdeti csendes dohogásból hangos szitkozódás lesz. Már többször felmerült bennem a gondolat, hogy a konyha mellett található hálószobát megszüntetem, a kettő közötti falat lebontom, és csinálok magamnak egy óriási konyhát! Ezt az ötletet sajnos mindig el is kell vessem, mert ez hatalmas csapást mérne a hátunkra és a ruhatárunkra. A hátunkra azért, mert ebben az esetben Férjemmel kénytelenek lennénk a kanapén aludni, holott ezt a kanapét én már hivatalosan is alvásra alkalmatlannak minősítettem, ugyanis egy éjszaka is elég arra, hogy kinyírja az ember hátát. Ennek leginkább a Csajok (és még néhány szerencsétlen rokon és barát) a megmondhatói, akik már jó néhány éjszakát eltöltöttek ezen a műalkotáson. Persze a Csajok a világ legdrágább iker-másodunokatesói, ugyanis egyrészt lelkesen átvállalják Áron éjszakai tutujgatását, ha itt alszanak, (már ez önmagában örökös koszt-kvártély-jogot ad nekik) másrészt reggel a „Jól aludtatok? Nagyon kényelmetlen volt az ágy?” kérdésemre aranyosan mosolyogva válaszolnak, hogy „Ó, dehogy, nem olyan kényelmetlen, jól aludtunk!” – bár azután még néhány óráig enyhén hajlott háttal közlekednek. A ruhatárunknak pedig azért lenne hatalmas csapás a zseniális konyhabővítő ötletem, mert a ruhásszekrényünk max a garázsba tudna száműzetésbe vonulni, máshol nem fér el (bizony, nem csak a konyhánk kicsi!).
A kudarcba fulladt bővítési terv után a „rendezzük át” fázis jön, de ez végül annyiban merül ki (természetesen a helyhiány miatt), hogy felcserélem a kanalak és a villák helyét. Ezzel mondjuk nem sok hely szabadul fel, de mégis.
Ma a sokadik „utálom ezt a kicsi konyhát!” felkiáltás után elővettem a racionális énemet, és végignéztem a konyhán, ugyan mitől ilyen kicsi ez, holott nagynéném kőbányai panelkonyhája mellett ez valódi Góliátnak tűnik. Egyrészt a konyhában megszokott sütő és mosogatógép mellett van még egy 7-kiló-ruha-kompatibilis mosógép is, mert természetesen a fürdőszobánk is kicsi, oda nem fért be. Aztán persze van még nagy hűtő, meg elszívó, meg robotgép, ezek olyan dolgok, amiknek azt hiszem, van létjogosultságuk. No de aztán kritikus szemem kezdte észrevenni azokat a dolgokat, amiknek jobb helyet is találhatnék: például a kenyérpirító, amit szökőévente egyszer használok, aztán a régi rádiósmagnóm, amit akkor kapcsolok be, ha teljesen egyedül vagyok itthon (ez három gyerek, egy férj és két szülő mellett igen ritka) és hangos zenére - khm - táncolva keverem a tésztát a sütihez – szóval marha ritkán. Nézzük tovább: elcsakliztam anyu szuper konyhai robotgépét, így most két robotgép van az amúgy is kicsi pulton, mondjuk visszaadhatnám anyunak az övét (nem valószínű), vagy eltehetném az enyémet a szekrénytetejére. Aztán felfedeztem egy nem is olyan kicsit tálat, tele fölösleges limlommal: az egyik gyerek ilyen játéka, a másik gyerek olyan hajgumija, a harmadik gyerek amolyan műanyag kanala, ezeréves vacak dolgok, amiket lusta voltam elpakolni, és gyorsan beszórtam a tálba, ami mára egy púpozott heggyé változott. És még sorolhatnám, de nem fogom, mert már így is kezd ciki lenni a dolog.
Tanulság: ki kell szórni a fölösleges cuccokat a konyhából, mielőtt az őrületbe kergetném a Férjemet, az „utálom ezt a kicsi konyhát” dühöngéseimmel.
És mivel ez egy amolyan gasztroblog akar lenni, jöjjön néhány a régi tortáim közül!
Máté 16. szülinapjára - Férjem állandóan cikizi, amiért rózsaszín pólókat hord:
Nagynéném szenvedélye a túrázás, mi mást is süthettem volna neki, mint egy bakancsot?
Gazsi jele kosár volt az oviban, így biztosan tudni fogja, melyik torta az övé:
Férjem nagy szerelme (na persze csak utánam - javítana ki, ha most rálátna a monitoromra) a repülés, és a repülőgépek, ezért sütöttem neki egy vitorlázót:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése